Gerecse 50: Túl az állóképességen

Versenybeszámoló 0 Comments

Szokatlan, mégis ismerős hangra riadtam fel. Kinyitottam a szemem, sötét volt. A kómás állapotból magamhoz térve rájöttem, hogy az ismerős csipogás a Polar órám ébresztője. Általában, mint gondolom szinte ma már mindenkinek, nekem is a telefonom szokta elvégezni az ébresztés feladatát, viszont a biztonság kedvéért előző este az órámat is ráállítottam az ügyre. Hajnali 4 óra volt. Gondoltam: van fél órám, hogy összekapjam magam, mert Dávid és Gergő nemsokára itt lesznek értem, hogy induljunk Tatabányára, a 2016-os Gerecse 50 rajtjának helyszínére.
13423782_1107188339323399_1915634705482408564_nA futóhátizsák, és a többi felszerelés már össze volt pakolva, csak magamat kellett valahogy összekaparnom, mert sajnos sosem ment könnyen a korai kelés. A reggeli kávé csak a kritikus pillanataimban képezi részét a napjaimnak, de korai időpont és az előttünk álló terhelésre való tekintettel ez is felesként csúszott le a torkomon. Felöltöztem, felkaptam a szendviccsel, vízzel és energiazselékkel teli hátizsákokat, és mire kiértem, pont megérkezett a fuvarom. 4:45-kor sikerült elindulni Nyíregyházáról a 3 órás autóútra. Megvitattuk a ránk váró kihívásokat, és a saját magunkhoz fűzött elvárásainkat. A túra hossza hivatalosan 49027 méter, melyet 1513 méter szintemelkedéssel fűszereztek meg. A túra szintideje 12 óra, viszont mivel a nagy emelkedők kivételével a táv nagy részét szeretnénk lefutni, azon gondolkodtunk, hogy 8 óra alatt bizony le kell nyomnunk! Majd az ambícióinktól fűtve belőttük magunknak egy 7 órás teljesítési határidőt.


8 óra előtt szerencsésen megérkezve a városba nem is kellett túl sokat keresni a rajtközpontot, mert már szinte mindenhol túrahátizsákos emberek tömegével lehetett találkozni.13043538_10153959125575469_9107806949511270844_nKivételesen nagy létszámmal találtuk szembe magunkat ebben az évben, mivel idén nevezési rekord dőlt meg. Már csak abból is kitűnik, hogy az ország minden szegletéből érkeztek ide a természetet kedvelők, hogy az autót is 1 kilométerre tudtuk csak leparkolni.Az 50 kilométeres távra 8:30-ig indulhattak el az arra vállalkozók, így gyorsan átöltöztünk futóruhába, és visszakocogtunk bemelegítés gyanánt azon a bizonyos kilométeren.
Egy apróbb kis adminisztrációs gubanc után, amit a szervezők percek alatt meg is tudtak oldani, éppen fél kilenc előtt indulhattunk is az utunkra.


A fehér pont jelzés egyébként végigkalauzolt minket az 50 km-es távon, bár tájékozódás szempontjából nem kellett sokat gondolkodnunk azon, hogy merre is haladjunk, mivel kígyózó sorok haladtak fel a hegyre előttünk. Úgy kellett kerülgetni az embereket, mintha egy sűrű erdőben, kitaposatlan ösvényen haladva szlalomoztunk volna a fák között, pedig még csak Tatabánya központján haladtunk át, ki sem értünk a városból. Áthaladtunk az autópálya alatt, és az első három megtett kilóméter után már erdős területre érkeztünk, ahol már el lehetett kezdeni érezni a Gerecse adottságait. Elértük az első nagy emelkedő alját, ahol a János forrás mellett az első ellenőrzőállomásra találtuk. Egy gyors sorbaállást, és pecsételést megejtve folytathattuk a táv teljesítését. Ez után egy hosszú, sunyin emelkedő szakaszhoz értünk, ahol egy dózerúton kerülgethettük a menetelő tömeget. Nem volt megterhelő, könnyed kocogással tudtunk haladni. Ránéztem az órámra, és igyekeztem 160 körülre belőni a pulzusomat, és olyan tempót menni, hogy ezt tartani tudjam. Ekkor jelentkezett az első probléma, ami próbára tette a szervezetemet. Még a reggeli érkezést megelőzően az autóban bevittem egy jókora adag, lassan felszívódó szénhidrátot, ami el kezdett lassan-lassan visszakéredzkedni. Kénytelen voltam visszavenni a sebességből, majd amikor kezdett szűnni a hányinger, újra belehúztam. Ezt a technikát így felváltva folytattam egészen a következő ellenőrzőállomásig, ahol Dávid, és Gergő hamarabb odaérve már túl is voltak a pecsételésen. Rövid, pár perces nyújtást, pihenőt és szénhidrát pótlást követően nekivágtunk az előttünk álló hosszú lejtmenetnek. Jó tempóval teljesítettük, bár le-le kellett lassítanom a visszatérő hányingerem miatt, amíg a többiek elhúztak tőlem. Nem tartott túlzottan sokáig a tortúra, végül kijött, aminek ki kellett, és újult erővel vehettem fel a versenyt velük, így csupán pár perccel később értem be Tardosra, a Kemencés Vendéglő előtti pecsételő pontra. A települést elhagyva nekiveselkedtünk a következő komolyabb emelkedőnknek, ami a túra névadó hegyének, a Gerecsének a csúcsát kerülte meg, ezzel visszafordítva minket a cél irányába. Itt kezdődött el számomra az a szenvedés, ami a túra további kilómétereit pokollá tette. A régről már jól ismert izomgörcs pecsételte meg számomra a táv hátralévő részét. Elsősorban a vádlim kezdett vacakolni, amire Dávid magnézium löketei jelentették a gyógyírt. Átmenetileg segített, de a fáradtság ismételten előhozta a görcsölést, és már nem csak a vádlim volt az ami kezdett kimerülni. A problémát továbbra is nehezítette, hogy nem csupán egy távot kellett teljesíteni, hanem elég gyakran, hirtelen irányváltoztatásokkal a többi, lassabb tempóban haladó résztvevő között kialakult réseken kellett átcsusszanni. Igaz, sokan, akik hallottak minket mögöttük futni, gyakran félreálltak, elengedtek, sőt még figyelmeztették is az előrébb haladókat, hogy: „Vigyázz! Futó! Állj félre!!!” Viszont ez sem volt sajnos elég, hogy elkerüljem az elkerülhetetlent. Éppen egy lejtős, köves dózerút két kitaposott nyomvonalán haladva kisebb csoportokat előzgettem, amikor egy lány hallva a szapora lépteimet maga mögött, hirtelen félre ugrott, hogy elengedjen. Viszont pont azon a nyomvonalon szerettem volna elfutni mellette, ahová ugrott. Mivel nem tudtam volna időben megállni, hogy elkerüljem az ütközést, hirtelen irányt változtattam. Ahogy kitámasztottam, hogy megkezdjem a manővert, a már eddig is görcsben szenvedő vádlim 90 fokos szögbe rántotta a térdemet. Mivel így a bal lábam felmondta a szolgálatot, és jókora lendületben voltam, a pofára eséstől csak egy fa mentett meg, amiben meg tudtam kapaszkodni. Ahogy sikerült a fa segítségével lelassítanom magam, abban a pillanatban elfogott a kétségbeesés. Volt már részem ilyen szintű izomgörcsben, és jól tudtam, hogy legutóbb sem egy nap kellett, hogy a kőkeménnyé változott izom ellazuljon, és visszaálljon az eredeti állapotába.gerecse50DiagramÉn pedig itt vagyok 20 kilóméterre a céltól, szinte mozgásképtelenül. Ahogy bevillant erről a helyzetről alkotott kép, és elemeztem a problémát rájöttem, hogy a kétségbeesés valójában nem old meg semmit. Megnyugtattam magam, és törekedtem arra gondolni, hogy semmi baj, valahogy megoldom. „Ha már úgyis meg kellett állnod, pihenj egy kicsit! Rendbe hozod! Lenyújtod! Nincs mese! Indulsz tovább! Fejben rendbe tettem a dolgot, viszont a lábam nemet mondott a törekvéseimre, és az első megtett lépésnél ismét, az előzőhöz képest még jobban derékszögbe kényszerítette a térdízületemet. Ez nem lehet igaz! Ilyen nincs! Ismét az elkeseredés íze. „Túl sokat vállaltál!” -mondtam magamnak. Gyalogolva sem tudtad volna teljesíteni, nemhogy futva!!! Néztem az embereket elhaladni mellettem, és tudtam, hogy valahogy nekem is folytatnom kell, nem lehetek olyan puhány, hogy nem csinálom végig. Ha kell kúszok a hátralévő 20-ason. Összeszedtem magam, nyújtottam, és nem, nem futva, de bicegve igyekeztem tovább menni a szűk, gyökeresre változó terepen. A fejemben a srácok jártak, biztos, hogy messze járnak, legalább a következő ellenőrzőponton. Úgy beszéltük meg, hogy ha szétszakadna a csapat, akkor a következő ponton bevárjuk egymást. Elővettem a zsákból a telefonomat, és tájékoztattam őket az állapotomról, ekkorra már tűrhetővé enyhült a fájdalom, és a séta is elviselhetővé vált. Mondtam, hogy folytassák nyugodtan, mivel eddig jó tempót produkáltunk, célozzák meg a 7 órás teljesítési időt, majd megyek én is, amikor megyek. Nem adom fel, végig fogom gyalogolni. Az órám ekkor 30 megtett kilómétert mutatott, és lassan 4 órája voltam mozgásban.


Dávid egy viszonylag nagy Deuter hátizsákot cipelt, ebbe tettük bele mindhármunk pecsételendő papírjait. Ez pedig velük együtt ment is tovább. Annyival volt könnyebb így nekem, hogy a további ellenőrzőpontokon legalább nem kellett megállnom, hiszen ahogy haladtak előttem a társaim, az enyémet is pecsételtették. A fáradtság és az izmaimból sugárzó fájdalom keveredve egyre inkább arra akarták kényszeríteni a testemet, hogy álljak meg. A lábam viszont dacolva ezekkel, csak vitt tovább. Nem gyorsan, de legalább vitt. A tempómból fakadóan igyekeztem legalább egy kis energiát visszapótolni. gel_energetique_ultra_gel_700_expresso_4x32g_aptonia_8358603_804172Itt vettem nagyon nagy hasznát a magammal vitt energiazseléknek! Hála a Decathlonnak, és az Aptoniának a túra egészére el voltam látva energiával. Az espresso ízű energiazselé azóta is a favorit! Ezúton is köszönet érte! Újabb tízezer métert megtéve 40-edjére csipogott az órám, jelezve az újabb kilóméter megtételét. Addigra kezdtem megszokni a lábaimból sugárzó érzést, így végre tudtam koncentrálni másra is. Hozzáfogtam elemezgetni a karomon a kijelzett adatokat. Ezentúl nem volt kérdés, hogy teljesítem a túrát. Viszont gondolkodtam, hogy mikorra fogok nagyjából visszaérni. Lassan 3 óra volt, kicsit több, mint 6 órája indultunk el onnan, ahová éppen tartok, és már csak 9 kiló van hátra. Ha meg tudok tenni 10 perc alatt egy kilómétert, akkor beérhetek 8 óra alatt! Várjunk csak! 8 óra! Hát annyit tűztünk ki célul a legelején! Ez még jól is elsülhet! Megtáltosodva “lőttem ki”, és minden erőmet a 10 perc/kilóméterre összpontosítottam. Az emelkedő szakaszok hátráltattak a tempó tartásában, viszont a lejtőket ismét óvatosan meghúztam, így nem veszítettem túl sok időt. Egy-egy szűkebb szakaszon muszáj volt beelőzni az embereket, így néha az ismételt vádligörcs is befigyelt, de nekem csakis a 8 órás teljesítési idő lebegett a szemem előtt. Ekkor egy eddig még ismeretlen hangot adott ki az M400-as óra: le fog merülni. Ez csak egy újabb löketet adott, hogy igyekezzek, mert ha nem tudja rögzíteni a teljes túrát, akkor megőrülök! Az utolsó előtti ellenőrzőpont után egy enyhén emelkedő, de annál aljasabb aszfaltúton juthattunk fel a Turul madár szobornál található ellenőrző ponthoz. Ezen a szakaszon ismét találkoztam egy sráccal, aki szintén futva teljesítette a távot. A túra távján felváltva előzgettük be egymást. Az utolsó szakaszra sok sikert és kitartást kívántunk egymásnak, úgy haladt el mellettem, és tűnt el a végtelennek tűnő, kanyargó úton. Már nem volt sok hátra, de ekkor értem talán a legnehezebb szakaszhoz, és kezdtem az időből is kifutni. Elhagyva az utolsó pontot, egy szerpentines lépcsősorhoz érkeztem, amin le lehetett jutni a városba. Itt mint egy rokkant, sánta szerencsétlen, a korlátba kapaszkodva, egyesével lépegettem le a fokokon. Nagyon lassú volt ez a tempó, viszont ha megpróbálok gyorsabban haladni, megkockáztatok a vége előtt egy újabb, komoly görcsöt. Így is éppen eléggé fájdalmas volt. Lassan kitapasztalva a megfelelő technikát, felgyorsulva ereszkedtem tovább. Megváltás volt a lépcső aljára érni, ahol “kellemes” vízszintes utakra találtam. Áthaladtam az autópálya alatt, és lassan a már reggelről ismerős környékre értem. Csörgött a telefonom a hátizsákomban. Gergő lehet az, biztos már aggódnak értem. Már pár száz méterről kiszúrtam a célt, így nem operáltam le a hátamról a zsákot, csakis a célra koncentráltam. Egyébként is jó szám volt a csengőhangom, így az is mintha bíztatásként szólt volna az utolsó méterekre. Vigyorogva léptem át a Decathlon célkapuja alatt, és az elégedettség érzése öntött el. Megcsináltam! Leültem egy a cél közelében lévő padra, és előhalásztam a telefont. Egyeztettem Gergőékkel, hogy hol találom őket. Már sokkal korábban beértek, de jó volt látni rajtuk, hogy azért őket is megviselte a napi program. 🙂 Elkértem a pecsételős lapot, amit még le kellett csippantatnom a fő sátorban, hogy hivatalos legyen a befutásom. Megállítottam az órámat is, és kibírta az egész napot! 8 órát írnak működési időnek, amihez szépen tartotta is magát a Polar. Le a kalappal! Igaz, hogy pár száz méterrel kevesebbet mért a hivatalos távhoz képest, de ekkora távolságnál ez elhanyagolható. Legalább én is hamarabb értem be. Végül az időm 7 óra és 45 perc lett, amivel éppen meglett a 8 órás álom idő! Egy gyors fotózkodás és a Decathlonos kollégáktól való búcsúzkodás után indultunk is az autóhoz, mert mindenki már csak egy zuhanyra és a saját ágyára vágyott. Mivel Gergő vezetett oda, rajtam volt a sor, hogy bevállaljam a visszautat. Hála Istennek volt tempomat a kocsiban, így nem kellett tovább terhelnem a lábamat. Volt időm az úton átgondolni ezt az egész élményt.


Mi is van az állóképességen túl? Az akaraterő. Az a belső késztetése az embernek, ami lényegében a cél eléréséhez szükséges kitartás. Egy olyan motivációs tényező, ami lehetővé teszi azt, hogy olyan dolgokat legyünk képesek véghezvinni, ami első gondolatra túl van a test fizikai határain.
Miután valakinek elmeséltem a sztorit, közülük sokan mondták, hogy: “Ezek után gondolom nem mész el legközelebb!”
Erre az én válaszom viszont csak annyi, hogy: “Ha jövőre újra részt akarnék venni rajta, lőjetek le! De akkor is ott leszek, és meglesz 7 óra alatt!”

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.